Kolozsvári Ágnesnek hívnak, 16 éves vagyok, a sátoraljaújhelyi Kossuth Lajos Gimnáziumban tanulok. Először a SZIKRA ifjúsági találkozón hallottam a kórházi önkéntességről. Nagyon örültem, hogy akadt egy ilyen lehetőség, hiszen itt belekóstolhatok a leendő munkakörömben. Talán még egy indíttatásom volt erre, hiszen édesapám daganatos beteg volt és tudom milyen félni a haláltól és az a tudat, hogy akit szeretünk, elveszíthetjük. És bár nem én voltam beteg és biztos fele annyi fájdalmam nem volt, mint neki, de pár tapasztalatom nekem is lett.
"Az Istenhez való fohászkodásunk nem volt hiábavaló édesapám most is szerető családunknak a tagja. A múltra már nem úgy tekintek vissza, hogy milyen szörnyűség történt a családunkkal, hanem úgy, hogy Isten mekkora csodát művelt. Ezért is szerettem volna önkéntes lenni, hogy az emberek, akik már nem reménykednek gyógyulásukban, újra higgyenek. Ugyanis abba bízva jöttem ide, hogyha elmesélem ezt nekik, akkor a végsőkig kitartva, bízva Isten hatalmában küzdenek gyógyulásukért."
"Közel van az Úr a megtört szívűekhez, és megsegíti a megsebzett lelkeket. Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az Úr." Zsolt 34, 19- 20.
"Végül a krónikus belgyógyászaton kezdtem a szolgálatot úgy gondolom, sok ember megrémül a kiszolgáltatott emberek láttán, pedig ezeknek az embereknek egy jó szó, vagy egy apró figyelmesség nagyon sokat jelent. Pár alakalom után nagyon megszerettem az itt fekvő betegeket és sajnos már az elvesztésükben is volt részem, de a nehézségekért kárpótol a sok hálás szó dicséret és tekintet."
