"Pásztor Annának hívnak, 15 éves vagyok és a Sárospataki Református Gimnáziumban tanulok. Először az osztályfőnökömtől hallottam az önkéntességről, az ötven óra kötelező szolgálat kapcsán. Úgy gondoltam ez egy jó lehetőség lesz az ötven óra teljesítésére, sőt még némi tapasztalatot is szerezhetek, mivel egészségügyi pályára szeretnék menni. Amikor jelentkeztem még nem tudtam hogy ebből valami sokkal jobb dolog fog kisülni!
„Aki mást felüdít, maga is felüdül” (Péld. 11,25)
Nos, ez a mondat csak nemrég nyert értelmet az életemben, most fogtam fel csak igazán hogy mit is jelent ez. Több alkalommal is előfordult már, hogy úgy indultam el a kórházba hogy fáradt voltam, morcos, és alig bírtam nyitva tartani a szemem. Ennek ellenére minden egyes alkalommal ahogy belépek az ápolási osztály ajtaján, ezek egy csapásra elmúlnak. Elfeledkezek arról hogy másnapra rengeteg házim vagy hogy épp aznap vesztem össze az egyik barátommal. Mintha megállna az idő.
Rengeteg történetet hallottam a betegektől, mintha regényeket olvasnék. Némelyiküknek még a családfáját is le tudnám rajzolni. Szert tettem már egy „pót nagymamára” is, Margitka néni humorának nehéz ellenállni. Egyik délután másfél órán keresztül ültem az ágya szélén és nevettünk, sőt annyira hiányzott nekem hogy még vasárnap is elmentem hozzá beszélgetni egy kicsit.
Persze vannak sokkal nehezebb helyzetek is. Volt már olyan is hogy egyik pénteken még jókedvűen beszélgettem egy asszonnyal, de következő héten amikor hozzá igyekeztem szomorúan tapasztaltam hogy üres az ágya és a kis szekrénykéjében sincs semmi. Ennek ellenére azt hiszem nem volt olyan alkalom amikor nem mosolyogva jöttem volna ki a kórházból. Úgy gondolom megéri önkéntesnek lenni, itt megtanulhatod hogy milyen jó érzés adni. Szeretetet, gondoskodást, figyelmet és sok sok mosolyt, mert tudod, aki mást felüdít, maga is felüdül."
